Milyen érdekes, hogy kiborítja az embereket az, ha valami teljesen egyértelmű és kiszámítható történésre nem lettek előre felkészítve, nem?
Hát nem sejtettem, hogy ha nem fizetem be a parkolási bírságot, akkor később majd csak többet kell ráfizetni...
Gondolta a fene, hogy ha a farzsebemben tartom a telefonom, egyszer bele fogom ejteni a wc-be...
Azt hiszem, a várandósságom alatt többször futottam ebbe bele, mint eddigi életemben bármikor.
Miért nem szólt senki, hogy ennyire fog fájni? Miért nem mondta senki, hogy nagyjából 852 féle olyan bajom lesz, amire ha rákeresnék a google-n -mert mondjuk nem tudnám, hogy terhes vagyok-, azt írnák a megbízható internetes orvosok, hogy petefészek rákom vagy mellrákom van? Azok a nők, akik már átestek ezen, vajon miért nem tudatták velem előre, hogy az hogy a baba rugdos, valójában cseppet sem aranyos, vagy kellemes érzés? Miért nem szóltak nekem, hogy ebben a látszólag örömteli időszakban végig szorongani fogok, hogy minden rendben legyen?
Pedig ha picit belegondol az ember lánya, ezek eléggé logikus dolgok. Bár azt mondják ugye, a logika nem igazán a nők asztala.
Egyikből jön a másik.
Ha a büntetést figyelmen kívül hagyom, az nagyobb büntetésért kiált, ha a wc fölött lóbálom a telefonom, akkor bele fog esni, ha szövetcipőt veszek fel vihar idején, tocsogni fog benne a víz, és ha a testemben fejlődik egy másik ember, az fáj.
Talán igaz a mondás, hogy az idő megszépíti az emlékeket. De vajon lehet-e egyáltalán emlékezni a fájdalomra? Mindig az a fajta ember voltam, aki a rossz dolgokat mélyebben élte meg, mint a pozitívakat. Emlékszem mindenre, ami valaha fájt. De ahogy...? Ahogy fájt, azt nem tudom felidézni, mintha nem is létezett volna soha az a fájdalom, csak bebeszélném magamnak, hogy hát igen, volt ilyen is, hogy fájt.
Talán a végén tényleg csak a boldog pillanatok maradnak.
De akkor miért bosszant fel mégis, hogy nekem megint nem szólt senki?
Emlékeztek-e arra, amikor gyerekként azt mondtuk - mert fixen mindenki azt mondta-, hogy "anya ezt nem kell megmondd nekem, mer' majd azt én tudom" ?
"Anya ne mondd nekem, hogy ha nem öltözök fel rendesen, meg fogok fázni, mer' képzeld el, én pulcsiba se fázok ebbe' a -40 fokba', úgyhogy nem leszek beteg "
*tüsszentés*
Milyen magabiztosak voltunk, iga'? Most ne nézzél, tuti te is az voltál.
Aztán felnősz, és csak sírsz, most miért nem mondja meg senki, hogy vajon felveheted-e a bőrkabátot, vagy még mindig a kurva bundás kabát kell?
Nekem a mai napig csak akkor van kedvem szoknyát felvenni, ha baromira fúj a szél odakint. Persze, kinézek az ablakon, látom hogy lengedeznek a levelek a fákon, majd nyugtázom magamban, hogy egy kis szél még nem ártott senkinek.
Majd kimegyek, és azt gondolom, hogy a faszért nem mondta nekem senki, hogy ne vegyek fel szoknyát, mert így egész nap vigyázhatok, hogy ne legyen kint a seggem??
De! Talán a végén tényleg csak a boldog pillanatok maradnak. A nap végén majd azt mondom, legalább ma az irodában csinos voltam, és nem arra gondolok, hogy amíg elvergődtem a munkahelyemre, végig fognom kellett a szoknyám alját, és szanaszét fújta a gondosan kivasalt hajamat a szél.
Persze, ezek apró dolgok.
Valójában azt, ami igazán fáj, egy életen át cipeljük magunkkal, egy kis dobozba pakolva, lakattal lezárva, a személyünk mélyére ásva.
Nem emlékszem rá, hogyan fájt, nem tudom felidézni az érzést, és mégis méregként fertőzi meg a lelkem, örökké a részemmé válik.
Persze senki sem szólt, hogy a boldog pillanatokkal, a mosolyokkal csak ütjük az időt, és sosem jár velük fejlődés. A sötétség, a méreg, a veszteség, a harag, a fájdalom az, ami változásra késztet. Eső után szivárvány.
Ahogy Gege barátom mondta annak idején: "nyugi Kiscsillag, mindig újra kisüt a nap."
Azt hiszem, ez történik velem most, és azt hiszem, még ha nem is készített fel rá senki, akkor is ez az út, amin járnom kell. Minden ami történik velem, kell ahhoz, hogy napról napra egy hangyafasznyival jobb legyek.
valamire
Itt az újév, és én tákolom össze magam újra.
Feltételezem, ha eljutott bárki idáig az olvasásban, annak már tiszta, hogy ide az élő közvetítésekkel ellentétben nem mosolyt terjeszteni járok majd.
Mer' nem csak a mosoly lehet az, ami szép, hanem a felismerés is, hogy a hétköznapok problémáival nem vagyunk egyedül.
Hát ezért vagyok itt, Kedveseim, helő.