Napok óta alkotásról álmodom. Vagyis hát nem egészen, mert valójában elég rosszul alszom, de éjjelente eszembe jutnak jónak tűnő ötletek, csak kár, hogy reggelre mindig elfelejtem őket.
Ennek ellenére a kedvem megmarad, talán ezért is tértem vissza régi jó barátomhoz, az íráshoz.
Ha belegondolok, mindig úgy ülök le írni, hogy igazából nem tudom, hova fogok kilyukadni egy-egy bejegyzéssel. Valahogy mindig jó voltam abban, hogy megfogalmazzam az érzéseimet, még úgy is, hogy lényegében fogalmam sincs, hogy csinálom.
Amióta elkezdtem festegetni, ugyanerre vágyom. Van pár képem, ami szép lett, van pár, ami még nincs befejezve, de talán nem is lesznek, mert hiába a szépség, ha nincs benne élet. Egyszer sikerült olyat rajzolnom, amire ránéztem és elöntött a szomorúság, azóta hordom a lábszáramon.
Mindig azt érzem, nem vagyok elég kreatív ahhoz, hogy a festésbe is beleadjam magam. Mármint azt, ami igazán én vagyok. Van egy vázlatom ugyan, ami az első igazi, saját képem lehetne, de félek nekiállni. Félek, hogy a végeredmény láttán majd csalódott leszek, hogy megint hiányozni fog belőle az a plusz, ami az alkotást művészetté varázsolja, ami pici elégedettséget lop az ember szívébe az alkotási folyamat végén, az a plusz, amit más is megláthat, ami másnak is érték.
Tényleg irigylem azokat, akik eladják a falra hányt borsót is, miközben kicsit örülök is, hogy én nem. Persze valakinek a rengeteg belefektetett munka is csak falra hányt borsó lesz mindig. Kinek akarok megfelelni vajon?
Magamnak sosem fogok. Irigykedve nézem mások csodás alkotásait, és szeretném azt hinni, hogy megtalálom én is a saját stílusom, hogy jó lehetek benne, de még nem érzem.
Megrekedtem picit, de tudjátok, hogy Rókanyótól nem lehet szabadulni ilyen könnyen, mert mindig visszajövök.
Nehezebben, szakadtabban, motiválatlanabbul, de mondom, visszajövök. Ezt is újrakezdem.
Mindig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése